Mindenkinek van felelőssége, mindenkinek van hatása
Ilyen volt az első HiSchool Műhely
Mi történik akkor, ha állami és magániskolák vezetői, pedagógusai, vállalati szakemberek, neveléskutatók, szociológusok, az élet legkülönfélébb területeiről érkező szakemberek egy péntek délutánt arra áldoznak, hogy együtt gondolkodjanak az iskola céljáról? Tulajdonképpen semmi. És minden.
Január 30-án indítottuk útjára a HiSchool legújabb, tudásmegosztásra épülő programsorozatát, a HiSchool Műhelyt. Nem tudtuk, milyen eredménnyel zárul, egyáltalán elvárhatjuk-e, hogy legyen eredménye, csak abban voltunk biztosak, hogy ennyi lelkes, beszélgetésre kész, nyitott ember jelenlétéből mindenképp valamilyen érték születik.
A nyitó alkalomra elfogadta felkérésünket Dr. Gloviczki Zoltán, akitől azt vártuk, segít minket elmozdulni azokról a begyakorlott, s ezáltal kötöttséget jelentő gondolkodási pályákról, melyekbe sokszor észrevétlenül beleragadunk, ha az iskoláról, az intézményes oktatás céljáról elmélkedünk. Mire szolgált az iskola 200 évvel ezelőtt és mit várhatunk tőle most? Kinek kell célt megfogalmazni? Az oktatáspolitikának? Az intézménynek? A pedagógusnak? A kérdés talán egyszerűnek tűnik, de hamar rájöhetünk: a célt gyakran felcseréljük az okkal, a céljaink nem a sajátjaink, és igen gyakran elsodródnak attól az elvárástól, igénytől is, amit az iskola legfontosabb szereplői megfogalmaznának: a gyerekek.
Kinek legyen célja? Mi az én célom?
Dr. Gloviczki Zoltán vitaindító felszólalásában arra kérte a Műhelyre érkező több, mint ötven pedagógust, vállalati és kulturális szférából érkező szakembert, kutatót, s azokat a vendégeinket, akik magán oktatási intézményeket vagy épp civil szervezeteket képviseltek, hogy gondolják át:
Az értelmes és hatékony oktatás érdekében kinek/minek kell, hogy kiforrott célja legyen?
Az ausztrál bumerángoktató és közössége, a felvilágosult abszolutizmus elvei, a 11.C-be nap nap után benyitó pedagógus mind része annak, amit oktatásnak hívunk, s ami együtt él, ezer szállal kapcsolódik a valóság minden szeletéhez. Lehet-e egy ilyen komplex rendszerben hatni, célokat kitűzni és azokat megvalósítani? A műhelytagok aktuális, de még némi szkepticizmussal megfogalmazott válasza: igen. A kulcsszó a hálózat.
A kapcsolódás lehetőség és felelősség
A műhelytagok a vitaindító során kisebb csoportokban beszélgettek a felvetett kérdésről, a változatos perspektívákból kirajzolódó egyik legfontosabb közös irány a kapcsolatok, az ember társadalmi beágyazottságának és cselekvőképességének kérdése lett. Hogy viszonyul egymáshoz a mikro- és makroszint? Az egyes szintekhez milyen lehetőségek és felelősségek tartoznak? Tehetünk egyáltalán bármit?
A résztvevők felvetették: amikor közösségekről, társadalomról beszélünk, mindkét kifejezés esetében ott vannak az egyes emberek, még ha ez el is mosódik időnként a szavaink, diskurzusaink által. Ezeknek az embereknek a döntései, kommunikációja képes mozgásba hozni azt a hálózatot, mely közös ügyeinket illetően változásokat hozhat, és nem szabad lebecsülni az alulról építkező kezdeményezések lehetséges hatásait.
Ugyanakkor fontos azt is leszögezni: a társadalmunk hálózatában egyesek kapcsolati tőkéjük, gazdasági és kulturális lehetőségeik, hatalomhoz való hozzáférésük különbözőségéből fakadóan képesek kisebb vagy nagyobb mértékben mozgatni a hozzájuk kötődő szálakat. A pedagógus belső erőforrásaira, közvetlen környezetére támaszkodva és azt építve, értőn és érzőn kezelve képes hatást gyakorolni. Ez hatalmas felelősség: a tanítóknak, tanároknak, a nevelést-oktatást segítő dolgozóknak egyedülállóan gazdag és színes kapcsolati hálója van, a gyermekek, a szülők, a szűkebb közösségük, de a teljes társadalom holnapjára és holnaputánjára is hatással vannak szakmai döntéseikkel. Ahhoz, hogy ez a felelősség ne csupán teher, de büszkeség is legyen, szükség van a személyes tartalékok mellett arra is, hogy a közeg segítse a pedagógust: megbecsüléssel, méltó körülményekkel, erőforrásokkal, bizalommal.
Középpontban a gyermek: mentális egészség, döntésképesség, bevonódás
Talán bele sem gondolunk, de amikor egy tanító a gondjára bízott kicsikkel foglalkozik, az általa is formált alapoknak egy felnőtt személyiségben minimum 12 évvel később válik láthatóvá az eredménye. Egy felső tagozaton vagy középiskolában tevékenykedő tanár felelőssége, kihívása sem sokkal csekélyebb. Vajon tekintettünk-e valaha ezzel a szemmel a pedagógus munkájára?
A mentális egészség kérdését és jelentőségét mind a pedagógusok, mind a gyermekek kapcsán sokszorosan aláhúzta a műhelymunka: óriási problémákat és rendkívül sok kihívást tapasztal mindenki, akár iskolában dolgozik, akár szülőként vagy más szerepben kerül kapcsolatba a legifjabbakkal. Mit tehetünk azért, hogy a diákok önismerete, önbizalma épüljön, sebeik ne felszakadjanak és mélyüljenek, hanem gyógyuljanak az iskolai közegben?
Az iskolára elsősorban közösségként, s ne tudásátadó nagyüzemként gondoljunk, ez talán a péntek este egyik kulcsüzenete. Ha sikerült megtartó, mindenkit értékén mérő és bevonó közösséget formálnunk egy iskolában/iskolából, utána léphetünk egy következő feladatra. Ehhez fontos, hogy a pedagógus megkapja, s szívesen éljen is azzal a lehetőséggel, hogy bevonja a diákokat a saját tanulási folyamatukba. A tartalmi szabályozás ne kösse meg őket abban, hogy keretek között biztonságban, de inspirálóan kavargó káoszt, kritikus gondolkodásra ösztönző teret hozzanak létre az osztálytermekből.
Felmerül a kérdés, hogy vajon továbbra is szaktanárokra van-e szükség, s nem épp a pedagógiai oldal megerősítésére, olyan átalakításra a pedagógiai kultúrában, ahol az iskolai munka pszichológiai összetevői, a facilitátori szerep, a hálózat mozgatásának módja nagyobb hangsúlyt kap, mint a kanonizált, intézményesített, felmagasztalt tudás. Persze, ez utóbbi sem hagyható ki az egyenletből, ugyanakkor a cél változik: az emberiség aktuális tudáskincse képlékeny, szerteágazó, hatalmas, átadhatatlan. Reális célkitűzésként talán csak annyit fogalmazhatunk meg: az iskolarendszerből kilépő fiatalok a lehető legtöbb esetben képesek legyenek eldönteni, mi igaz, és mi hamis; tudjanak minél kevesebb érzelmi, gazdasági költséggel adaptálódni a változó körülményekhez. Legyenek annyira boldog emberek és kiforrott személyiségek, amennyire az adott pillanatban lehetséges.
Elindulunk, vagy egy helyben maradunk?
A HiSchool Műhely első alkalma nem zárult le, csak a programra szánt idő fogyott el: a gondolkodást megnyitottuk, a kiinduló kérdésre bizonytalan válaszok mellett további kérdésekkel feleltünk. Egy valamit kijelenthetünk: aki jelen volt ezen az estébe nyúló alkalmon, megmozdította és bővítette a saját hálózatát. Hogy ez a mozdulat, ez az épülés mit hoz magával, még nem látjuk, de egy biztos: a közös gondolkodást februárban is folytatjuk.